Szellők szárnyán
Szellők szárnyán
(Részlet Huszka Jenő és Martos Ferenc Lili Bárónő c. operettjéből)
“Szemednek tüzében szívem olvad
Elhagy már az erőm
Reszkető karommal átkarollak
Te édes, nagyszerű nő
Tündérnő
Szellő szárnyán szállj velem, repülj velem
Erdők mély vadonán kószáljunk szerelmesen
Dús fű selyme legyen nászágyunk
És senki ne tudja, ne sejtse hol járunk”
Fotó: Benkő Emese (a kép a Kecseméti Katona József Nemzeti Színház Lili bárónő című előadásán készült. Rendező: Béres Attila)
Pillangó-sorozat
Néhány hónapja megtaláltak a pillangók. Sok bizonytalanság, kétely és belső zsongás jellemezte a téli időszakomat. De egy megmagyarázhatatlan erő is, éreztem, próbál a felszínre jutni. Valami készül. Ha más nem, hát a tavasz. Mindesetre néha annyira feszített a mindennapos gürizés, hogy nehézzé vált pihenés. Folyton kattogott ott bent a gépezet.
Abban az időszakban elkezdtem szinte minden nap legyártani egy-egy pillangót.
Hogy hogyan is?
1. Feltettem a kérdést: Mi az, ami most belül zsong? Milyen érzetet ad? Milyen színeket, formákat rajzol ki a szemhéjamra?
2. Csak úgy elkezdeni, mindenféle elvárás nélkül lerajzolni vagy egyből festeni.
3. Csendesen figyelni a folyamatot. Nem akarni megcsinálni.
4. Élvezni, ahogy a maga törvényei szerint szétáramlik a festék a vizes, csillogó felületen. Egy ici-picit kordában tartani és csodálni, ahogy a színek egymásba torkollnak.
5. Nem kritizálni az eredményt. Hagyni lenni, úgy ahogy van.
Természetesen ez nem mindig ilyen egyszerű, ha valami nagyobb feladatot kell elvégezni a mindennapokban. De pont ezért tud a festésnek ez a módja hú de felszabadító és pihentető lenni. Egy nap lezárásaként is segít kilazítani a megfelelés izomrostjait. Megnyugtató érzés figyelni, ahogy kifolynak a felgyülemlett feszültségek ezekbe a változatos alakú és színű szárnyacskákba.
2025. március 12.
Urbánus költő a virágoskertben
Varró Dániel:
Urbánus költő a virágoskertben
„Csillagvirágban is, több szagos ágban is
Igen újult kedvem,
Mávarózsákban is, junkeliákban is
Gyönyörködék szemem.
Passióvirágot és zöld lauruságot,
Szép simprosiákot,
Láttam cédruságot, szagos gyöngyvirágot,
S animoniákot.”
(Esterházy Pál: Kerti virágokról való versek)
Jártamban-keltemben szétnézek kertemben,
eltekintek balra,
s lám, egy mittudomén milyen nevű növény
kúszik ott a falra.
Itt, ahol épp állok, dús hogyishívjákok
díszítik a kertet,
ott illatos izé és szép nemtudommi
nyílnak egymás mellett.
Mind a kertben nőnek, gyanítanám őket
kerti virágoknak,
bár hát azok nőni, azt írta Petőfi,
hogy a völgyben szoktak.
Ez szerintem csalán, nem biztos, de talán,
majd megkérdem Zsófit,
pár lépéssel odább egy kis fehér virág,
úgynevezett hó- nyit.
Kis madárka szól a fogalmam sincs róla
milyen fának ágán,
mit egy szellő himbál fenn a trambulinnál
(nem is vettük drágán),
nem tudom a nevét, bülbül tán, vagy veréb,
biztos, hogy nem holló,
pitypalatty esetleg, vagy ha nem, hát petymeg,
vagy ahhoz hasonló.
Egymást ordibálja túl a sok madárka,
nem mondható el, hogy
gyönyörűszép trillát hallat, sokkal inkább
arrogánsan vernyog.
Mennyivel szebb ének az ember fülének,
aki Pesten fenn él,
a hatos villamos kedves és dallamos
csengetése ennél!
Szép vagy városi zaj, örök háttérzsivaj,
legalább nekem szép.
Ó, bár még egy este tömegközlekedve
pókerezni mennék!
Zsúfolt buszok, metrók, arcomba tolt tetkók,
elveszni egészen
lökdösődő vállak, redbullszagu társak
embertömegében…
Fauna és flóra! Más daloljon róla.
Nekem a te káros levegőd kell, város,
te mérgezz meg engem, húrt te pengetsz bennem,
te vagy az én kertem, hol port annyit nyeltem,
ott lévén, de mégse, levegőnek nézve,
nekem te hiányzol,
lökve, félretoltan mégis benned voltam
otthon igazából.
[A szíved az enyémmel…]
Varró Dániel:
[A szíved az enyémmel…]
A szíved az enyémmel nem kompatibilis,
és agyhullámaidnak nincs antennája bennem,
szeretkezéseinkkor összehangolhatatlan,
rejtélyes készülékek csatlakoznak össze.
Szeretkezés után felkattan tested esti,
ezer izzóból álló díszkivilágítása,
fénybe borul az összes kapud, pilléred, íved,
és úgy nézel szerelmes, csodálkozó szemekkel.
Szeretkezés után undok tudsz lenni másnap,
bezárkózol magadba, nyugodtabb, szótlanabb vagy,
magányos, céljavesztett, a halált jobban értő.
Szeretkezés után kiég egy utcalámpa
az utcán, hol megyünk levetve sünkabátunk,
bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Ezersugarú nap
”Ha a dolgok mélyére tekintünk, minden, amit az ember birtokol, az a saját énje. Az én az ember hasában levő ezersugarú nap. A többi nem számít.”
Pablo Picasso
Eridanus
Eridanus
Kezd izgalmas lenni
ez a nyílttenger-hajózás.
Átfolyik rajtam a Maros,
ujjamból ered az Eridanus.
Zigótáim a parti hársfáktól
lopják az oxigént.
Vajúdok, nem fáj.
Már nem teher a napszekér.
(Irodalmi Jelen, 2018. március)
Bomlás
bomlás
fűnek fának
adom ki magam
lépésekben szétszóródom
lábnyomaim visszanéznek rám
emlékeim hullazsákban
szálanként bomlok
percekre hetekre évekre
egy felvarratlan folton felejtve
szálmagam
(Irodalmi Jelen, 2018. március)
Szabásminta
Szabásminta
Elvarratlan szál
Furcsa minta
Pamutban felejtett tű
Fonákul hordott kabát vagyok
Ölelésre szabtak
Fogasra akasztasz
Olcsón vettél
Nem hordasz
Moly rág
(Irodalmi Jelen, 2018. március)
Sejtosztódás
sejtosztódás
harangoznak a pitvarok
simogat a sejtosztódás
bőröd lüktetését figyelem
ismerős melegség
(Irodalmi Jelen, 2018. március)
Örökség
Örökség
Ebben a tavaszban
nemcsak a virágok teje,
a halálszag is csőre van töltve.
Talán a görcsös levegővételek
vagy az álomzigóták olvadó tüdeje?
Vigyázz, zajt ne csapj!
Ülök a lombsötétben.
Tölgyek koronájának örököse vagyok.
(Irodalmi Jelen, 2018. március)
Mikrokozmoszhasadás
mikrokozmoszhasadás
aszfaltdagály
ember a köbön
metropoliszok a négyzeten
egy olvasztótégelyben vajúdunk
rongybabák a szögesdróton
rongyanyák a szalagon
megtört apák homlokán
az időt itatják
a csatlakozási pont előtt letérni napirutin
sajgó nosztalgia vagyok az érintésekben
befóliázom magam
mint mindenki más
Maszkok mögött
„Átok alatt vagyunk. Ezt az átkot úgy hívják, hogy maszk. A másik embert nem tudom elérni. Betegsége és bűne és őrülete megsűrűsödik, és forma lesz belőle. Álforma. Ez a sűrű álforma a maszk. A legtöbb esetben az élőlényt helyéből kinyomja, és maga próbál élni. Ez a maszk. Ez a lárva. Ez az őrület. A maszk az ördög. Az ördög nem arc, hanem álarc. Lárva. Ezért az ördög mindig hazudik. Nem is tud valódi lenni. Nem tud élni. Az ördög saját maga nem is él, csak annyiban, amennyiben másokból életerőt szív el. Nincs valósága. Csak annyi, amennyi valóságot más elől el tud venni. A maszkot levenni. Lenyúzni. Bármi áron a meztelen, élő, valódi lényhez tapadni és megérinteni őt, közvetlenül együtt élni vele – De. A maszk igen furcsa valami. A maszk az emberben a nõ, vagyis a test, az alak, a forma, a káprázat, a nagy misztérium. A maszk szent. Nem szabad levenni. Tilos. A játékot maszkban kell végigjátszani. Az őrületből nem szabad kijózanodni. Az őrület a mi természetes állapotunk. A maszk annak jele, hogy mi szakrális tébolyban élünk. Valóság? Valóságban akkor élnénk, ha arcunk lenne. De álarcban vagyunk, és ez az álarc a nagy misztérium. Ez a nagy misztérium a forma. Vagyis a test. Vagyis a nõ. A szent káprázat.”
(Részlet Hamvas Béla Karneval című regényéből)
mária
Egy kerek éve találkoztam a képen látható, szomorú Mária szoborral az oviedoi San Salvador katedrálisban, El Caminom első állomásán.
A templom múzeumában nem volt szabad fényképezni, márpedig nekem mindenképpen meg kellett őt örökítenem. Na, én szépen levázlatoltam és egy év után kész is lett ez a lehúnyt szemű, szétlőtt Európa-térkép-sebű, figyelő nyírfásban, vér között pihenő, lángoló mellkasú, a természettel összeolvadó mária. Ha nemecsek ernőt kis betűvel írják, akkor neki is máriának kell lenni csupa kis betűvel. Nem azért mert megérdemelné, hanem mert azzá vált.
Számomra ő mindenki máriája. A múzeumban elmentek mellette az emberek. Miért is álltak volna meg, hiszen csak egy ócska, szentségétől megfosztott tárgynak minősült, volt még belőle nagyjából száz. Számomra valamit mégis nagyon magában őrzött ez a szuvasodó szobor. Valami időtlenséget. Érdekes, hogy legtöbbször az ilyen ócskaságokon, sőt, ócska részeinken keresztül szól az a nagyobb erő, valami, lélek, Isten (a nagybetűs, a sok más kisbetűs szót magába foglaló).
Nem tudom ki ez a mária: puhaság, otthon, anyaság, természetközeliség. Azok a minőségek – tartozzunk bármelyik nemhez is – amelyek mindenkiben ott vannak kivétel nélkül. Tudtunkon kívül is sokszor ezeket a minőségeket vágyjuk és keressük. De el is nyomjuk magunkban, hogy megfelelhessünk a környezet sokszor embertelen rendszereinek. Nagyon nehéz megtalálnom, hogy melyik pontig éri meg.
2022-ben legyalogoltam kétszáz plusz kilométert, valami rajtam túlmutatót keresve. Majd visszajöttem és az egész évet átdolgozva újra és újra arra jövök rá, hogy nem lehet csak egyszer megtalálni…Folyamatosan keresni kell, hanem elkopik. Ja nem, én kopok el. Az a „valami” pedig mindig egy vágy marad a mellkasomban, ami újabb utakat nyit meg előttem.
2023. július 28.
a vázlat
Világjáték
Tisztelgés Polcz Alaine munkássága előtt.
Polcz Alaine nem csak az olyan könyveiről ismert mint Macskaregény vagy Asszony a fronton. Az ELTE Bölcsészettudományi karán pszichológiát végzett és az állandó praxis mellett érdekelt volt a művészet terápiában is. Úttörője volt Magyarországon a gyermekpszichológia fejlődésének. 1999-ben jelent meg a “Világjáték” című szakkönyve, melyben részletesen kifejti, hogyan alkalmaz gyerekekkel bábjátékot, mint játékdiagnosztikai, terápiás módszert. Polcz Alaine nagyon inspiráló számomra, hiszen egy sokoldalú alkotót és gondolkodót fedeztem fel benne, akinek fontos az ember és annak élete, életminősége.
“A környezet a kicsi gyermekhez viszonyítva aránytalanul, birtokbavehetetlenül, megismerhetetlenül bonyolult és nagy, de a kis, élettelen tárgyak segítségével a gyerek úrrá lehet a fölébe növő dolgokon.
Ezt már az ősember is felismerte, és a valóságos világ tárgyainak kicsinyített mását adta a kezébe játékként (babát, fazekat, lovat). A dolgok kicsinyített mása veszélytelenebbé teszi, és megszelidíti a világot. A birtokbavétel, a megismerés manipuláción, utánzásos ismétlődő játékon, tanuláson keresztül történik. De nemcsak a tárgyak nőnek a gyermek fölé, hanem a történések és érzelmek, a saját impulzusai kiélésének akadályai, a kötődések és a környezet tagjainak magatartása is. A nehezen feldolgozható élménytől, az erősebb izgalomtól úgy igyekszik szabadulni, hogy az adott helyzetet cselekvően megismétli, azaz eljátssza.”
(Részlet Polcz Alaine: Világjáték című könyvéből, Pont Kiadó, Budapest, 1999.)
Tükrök
Te minek érzed magad?
Darabosnak például. Amit alkotok, azzá válok. Ahogyan alkotok, olyanná válok. Többször kéne talán megélni azt is, hogy milyen gyönyörű alkotásai vagyunk a Teremtőnek, nem csak feladatokat sorjázni magunk előtt. Ha nem élem át, akkor marad csak a kép, a profil, a vetítés, a felhúzott függöny, a piros orr, a sminkelt arc, a karikás szem, a gyűrött ruha, a mosatlan, a befejezetlen munkák, az áthúzott ötletek, zsenik kispadon, a szupermarketek tele, a parkok, erdők üresen, a kezek hidegen, a tekintetek a képernyőn, az álmok a gyerekkorban, a lázadás a kamaszkorban.
Egy láthatatlan vízesés húzódik minden mögött. Abban tudjuk igazi arcunkat meglátni.
Csend.
Csobogás.
Legszebb részünk mindig érintetlen marad. Az tart meg az Életben.
Ha azt feltárod, megnyílik az égbolt, nyárból ősz lesz, télből tavasz.
2023. szeptember 28.