Munkáim

Olvass bele!

.

.

.

Farkasvak

Még nem felejtettem el fütyülni,
de a madarak nyelvén már nem értek.

Egy rozoga faasztalnál ülök,
távolban templomtorony.
Közelemben színes napozószékek: kék, zöld és narancssárga.
Közöttük vadmálnás, az asztal fölött napernyő.
Este kilenc van, farkasvakság.
Mindent kékre mázolt a telitüdejű nyár.
Kifeszül a pillanat,
hirtelen egy vonatfütty hasítja át.

Gyerekkorom robog ki a nyár alagútján.
Édesanyám keze betonfal, 
nekem csinálta ezt a tölcsért rézdrót ujjaiból,
hogy védjen az erős fények ellen:
„Még kicsi vagy, nem értheted.”
Akkor még nem volt bűn vaknak lenni,
felnőttként talán ezért vonz hajthatatlanul a farkasvakság.
Kék massza takarja mulasztásaimat, 
félbehagyott felelősségvállalásaimat.
Nem az én bűnöm,
nem az enyém, mindenkié.

Valaki állandóan kopácsol a csontokon,
számon tartja a kilométereket.
Én csak visszhang vagyok, nem az én bűnöm!
A málnabokrok sírnak, a templomok hallgatnak.

Ha senki nem formál tölcsért ujjaiból,
kirobbantom a hegyek belét.
Hétévesen is ugyanennek az alagútnak a szájában ülök,
mindegy, hogy hol szállok fel vagy le:
a még nincs semmid
és a már nincs semmid
ugyanaz.
Itt lebeg előttem az első görkoris sérülés,
a megalázottság érzése a többi gyerek előtt,
amikor hétévesen bepisiltem, mert már nem bírtam
és amikor munka után bőgöm el magam, mert már nem bírom,
bármennyire is igyekszem jónak maradni.
Amikor már nem bőgök, mert muszáj bírni,
akkor az alagút elején a felismerhetetlenné gázolt gyerek sem sír.
Azt mondják, hétévente az ember összes sejtje lecserélődik,
de ezek a nedvek mindig ugyanonnan fakadnak.
Nedves ágyneműk és alsóneműk, besózott térden a genny,
az első menstruációs vér és könny ugyanabból a forrásból ered.
Anyuka nem takarja le a szemem,
ha olyan férfira nézek, aki miatt a sínekre vetem magam,
nem ránt vissza, ha összekeverem a sípot a rigófüttyel.
Anyuka két kezébe hajtanám minden nap végén a fejem,
nem tehetem, karja két gallyacska,
letörném gondolataimmal.
Vagonról vagonra cipelem az ágy alatt rejtőző szörnyemet,
együtt szívtuk el az első cigarettát,
egyszer-kétszer meghúztuk a vészféket,
szétnyitottuk combjainkat a magánynak,
elvicceltük saját nyomorunkat,
nagyokat hánytunk utána.

Este kilenc van,
az utolsó fénypászmákat is elnyelte a horizont.
A napozószékekben volt szerelmek cigarettái világítanak.
Egy hétéves kislány jön felém az alagútból,
leszed nekem egy szem málnát, az dobogni kezd.
Szembeül velem,
és csillagokat sírunk erre a vak égre.

.

.

.

Megjelent: SZIFONline oldalán.